Harmath Bea varázslatos fotóin a téli nap első sugarai köszönnek vissza ránk.
Harmath Bea hobbifotós, soha nem tanult fotózni, ezért azt vallja saját magáról, hogy technikai értelembe véve nem is tud fotózni. Viszont szeret. Nagyon is. Ez a fajta szeretet pedig szerinte némiképp pótolja a tudást. Legutóbb Dobogókőn készített varázslatos fotósorozatot. Erről és a természet iránt érzett szenvedélyéről kérdeztük.
Nem tartod magad profi fotósnak, a képeidet elnézve azonban egy dolog biztos: kezdő sem vagy. Mi óta fényképezel?
Nagyfiam születésekor vettem először digitális fényképezőgépet a kezembe, ez tizennyolc éve volt. Igazi szenvedélyemmé öt-hat évvel ezelőtt vált a természetfotózás. A természet nekem az igazi közegem, ott érzem igazán jól magamat.
Milyen körülmények fogadtak téged Dobogókőn, amikor elkészült látványos fotósorozatod?
Rettenetesen hideg, elég kemény mínuszok és jeges szél volt. A kezeim nagyon fáztak, mert fotózás közben nem tudok kesztyűt hordani, de egyáltalán nem bántam. Annyira elszakadtunk a természettől, annyira belekényelmesedtünk az életünkbe, hogy pont azt, amiből mi vétettünk, a természetet,
a napot, az esőt, a szelet, a hideget, a havat, ezeket nem tapasztaljuk meg eléggé közelről. Én pedig szeretek tapasztalni, szeretek menni, szeretem érezni azt, hogy élek.
Amikor visszatartana a jó meleg ágy, akkor erőt kell venni magunkon. A fotózásnál nincs olyan, hogy majd holnap, a jövő héten vagy két hét múlva. Amit most le lehet fotózni, azt már öt perc múlva sem lehet, mert nem oda fog leszállni a madár, nem olyan lesz a naplemente vagy a napfelkelte.
A képeidet elnézve, a napfelkelte gyakran visszatérő elem. Mi ennek az oka?
Valóban, a hajnal az, ami számomra mindent visz. A napnak a kezdetén van egy olyan fél óra, negyven perc, amikor annyira széppé lényegül minden. A színek, a fények, egy olyan éteri varázslat jön létre, amit meg kell tapasztalni és amiről nagyon nehéz beszélni. Még a képek sem adják vissza ezt az áhítatot.
Gyakran kirándulsz is?
Szeretek túrázni, kirándulni, de nem a klasszikus értelemben, tehát pusztán azért, mert például szombat van, nem megyek el egy népszerű túrahelyre. Én általában oda megyek, ahol senki sincsen, vagy akkor megyek, amikor még senki sincsen. Magányos túrázó vagyok.
Ha azt mondom, hogy szerelemhely, te azt mondod, hogy…
… a zalai lankák és szeretem Pilist is. Szentendrén lakunk, így fel tudok szaladni Dobogókőre vagy akár át a Szentendrei-szigetre. Közel hozzánk található a lápos, ahol szarvasokat, őzeket tudok fotózni. A párom szülei Szilvásváradon laknak. Nagyvisnyó és Szilvásvárad között van a kedvenc területünk, ahol elképesztő élmény hajnalban végig menni.
De nincs az országnak, vagy a világnak olyan része, ahol a szépet ne lehetne megtalálni, ahol ne lenne valami, amire rácsodálkozni.
A természetből mi az, ami a leginkább inspirál?
A természettel összefüggésben minden. Amikor reggelizni érkezik a kék cinke vagy idejön a vörösbegy. A mai világban álságos, mű lett majdnem minden, de a napfelkelte az napfelkelte, abban nincsen semmi manír, azon nincs photoshop. A természetben megtalálhatjuk azt az egyensúlyt, amiről szerintem az élet szól.
lelépő.hu, fotók: Harmath Bea