Toldi Péter Szegeden él, egy gyönyörű városban, de tény, hogy a legmagasabb pontja a 158 méter magas Telekom-torony. Most mégis magashegyi környezetben fut elképesztő teljesítményt nyújtva, például a Himalájában. Azt mondja, az apátiát szereti a legjobban az ultrafutásban, mert valójában ebben az állapotában érzékeli az ember azt, hogy szinte bármire képes.
A 217 kilométeres magashegyi versenyéről, felkészülésről és a következő kihívásokról beszélgettünk.
Az ultrafutó útja a Himalájáig
Mindig is vágyad volt magasabbra jutni, vagy hogy úgy mondjuk, evés közben jött meg az étvágy és ahogyan gyűjtötted a maratoni és ultramaratoni tapasztalatokat, úgy haladtál tengerszint felett is egyre magasabbra?
A válaszom: is-is. Egyrészt, a családom révén korán megismerkedtem a túrázással, teljesítménytúrázással és ennek köszönhetően régóta megvan bennem a hegyek iránti rajongás. Másrészt, ahogy a futásban fejlődtem, egyre vadabb álmaimat és vágyaimat tűzhettem ki célul magam elé. Egy, a hegyeket szerető embernek pedig a Himalája mindig is a legmagasabb kategóriát képviseli, tehát
ha a hegymászásban nem értem el ezt a kategóriát, a futásban egyre reálisabb célként lebegett a szemem előtt kijutni a Himalájába és ott valami maradandót teljesíteni.
Hogyan lehet felkészülni Magyarországon, ahol a Kékes is alig haladja meg az ezer métert az igazi magashegyi környezetre és oxigénhiányra?
A fitnesz az első! Minél jobb egészségnek örvend, minél jobb állóképességgel és erőnléttel rendelkezik egy szervezet, annál gördülékenyebben, hatékonyabban és gyorsabban fog tudni alkalmazkodni bármilyen stresszhatáshoz. A tényleges magashegyi akklimatizációt a helyszínen volt a legcélszerűbb és a legegyszerűbb kivitelezni, azonban annak sikerét idehaza alapoztam meg. Természetesen voltak specifikus edzéseim Magyarországon is, amiket hegyvidéken végeztem, de a minőségi munka oroszlánrészét itthon, Szegeden teljesítettem.
Sikeres akklimatizáció ellenére minden lépés nagyobb megterhelés
Mennyire működik másként a futó szervezete magashegyi környezetben? Mennyire más a terhelés? Hogyan viselkedik az izomzat, a tüdő, az anyagcsere vagy bármi olyan terepeken, ahol a kevesebb az oxigén, mint amit mondjuk mi itthon megszoktunk?
A sikeres akklimatizációmnak köszönhetően nekem nem voltak heveny tüneteim. Az extra nehézséget az jelentette, hogy a tengerszinten megszokotthoz képest alacsonyabb oxigén szaturációval kellett futnom, ami miatt megemelkedett a pulzusom. Ez azt eredményezte, hogy adott iramhoz nagyobb intenzitás párosult, kvázi a megszokotthoz képest nagyobb megterhelést jelentett minden. Mindemellett a regenerációm is lassult. Magyarul megfogalmazva:
az itthon megszokotthoz képest az alacsonyabb iramú futás sokkal megterhelőbb volt,
ráadásul a verseny alatti rövid pihenők egyre kisebb eredménnyel kecsegtettek. Ez oda vezetett, hogy a verseny végén már séta közben is olyan értékeket és tüneteket produkáltam, mint itthon futás alatt, ráadásul a pihenők semmiféle megkönnyebbülést nem jelentettek.
A Nagy Himalájai Futófesztivált megelőzően, ha jól tudom már egy héttel hamarabb megkezdted az akklimatizációt. Ennek mik voltak a legfontosabb lépései? Egyáltalán lehetett pontos tervet készíteni itthonról vagy az ott megtapasztalt viszonyok (terep vagy időjárás) alapján készültél?
Két évnyi felkészülés előzte meg a versenyemet. Ezalatt expedíciós hegymászókkal (Nedeczky Júlia, Suhajda Szilárd) és a himalájai ultrafutásban járatos Szőnyi Ferenccel is konzultáltam. Mindannyiuk egybehangzó véleménye volt, hogy minimum tíz nap akklimatizáció szükséges ehhez a magasság tartományhoz és terheléshez.
Tehát tíz nappal korábban érkeztünk a helyszínre.
A szervezési feladatok egyik legnehezebb része az volt, hogy az akklimatizációs tervemben szereplő adott napokon, a szükséges magasságban találjunk egyszerűen elérhető szálláslehetőséget. Ez itthonról, kapcsolatok és helyismeret nélkül, pusztán az internetre támaszkodva elég aprólékos és nehéz munka volt. Kisebb hibák sajnos bele is csúsztak, úgyhogy nem lett tökéletes a folyamat.
A verseny előtti napokat pedig tovább bonyolította, hogy maga a magashegyi akklimatizáció fizikális értelemben fokozódó terhelést jelent, ezzel szemben mi hosszútávfutók versenyek előtt fokozatosan könnyített munkát kell, hogy végezzünk. Sportszakmai oldalról pedig ennek az ellentmondásnak a feloldása jelentette a legnagyobb kihívást.
Holtpontokkal küzdött Toldi Péter és megtapasztalta az apátiát is a Himalájában
A verseny ideje alatt ki volt veled és hogyan tudott segíteni?
Erre az eseményre is a feleségem kísért el. Az ő személye hatalmas segítséget jelent nekem, mind lelki, mind szervezési oldalról. Kint tartózkodásunk alatt nekem gyakorlatilag csak magammal és a felkészüléssel kellett foglalkoznom és minden háttérmunkát ő végzett el.
Elképesztő teljesítmény már önmagában is 217 kilométert lefutni. De mindezt magashegyi környezetben még hihetetlenebb. Voltak a verseny során holtpontjaid, ha igen, hogyan tudtál tovább lendülni? Ilyenkor mi az, ami plusz löketet tud adni?
Talán nem hangzik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy már rutinos ultrafutó vagyok. Versenyek során már kialakult a holtpontok elleni megküzdési stratégiám. Ez nagyban összefügg az aktuális szellemi és pszichikai állapotommal és
sajnos a valóság nem olyan romantikus, mint azt a kívülállók gyakran gondolják.
A verseny első részében, amikor még tökéletesen tudatomnál vagyok, akkor még motiválólag hat rám a környezet, vagy a gondolat, hogy az adott esemény teljesítése mekkora eredményt jelent számomra, stb., stb. Majd az idő múlásával, a fáradtság és a fájdalom fokozódásával mindez lassan átcsúszik egy teljesen másik síkra.
Ennek a folyamatnak végeredménye az, amikor már teljesen apatikus vagyok és minden elém kerülő nehézséget elfogadok. Érzékelem, de egyszerűen nem foglalkozok vele. Ekkorra érzékileg és érzelmileg is teljesen kiüresedek. Ez egy nagyon nehéz, de igazán különleges állapot.
Én ezt szeretem az ultrafutásban, mert valójában ebben az állapotában érzékeli az ember azt, hogy szinte bármire képes!
Futás közben volt alkalmad a természeti szépségben is gyönyörködni, vagy koncentráltan tetted úgymond a dolgod? Ha volt, melyik szakasz, vagy vidék volt az, ami a leginkább magával ragadott?
Az idő előrehaladtával egyre jobban beszűkült a tudatom, de a látvány mindig olyannyira lenyűgöző volt, hogy nagyon sok minden megragadt az emlékezetemben. Csodálatos természetrajzi környezetben mozoghattam. Nem is igazán tudok kedvenc részt megjelölni.
Fantasztikus változatosság jellemezte az egyes völgyeket, a lombhullató erdőktől a kősivatagig.
A hóhatár feletti, négy-ötezer méter magas hágók pedig látványban és hangulatilag is egészen különleges élményt jelentettek az út során. Az az igazság, hogy itthon Európában országokon keresztül kell utaznia az embernek ahhoz, hogy annyi különlegességgel találkozzon, mint odakint egy-egy völgyben.
Tovább is van, fussam még? Fussad!
Mit gondolsz, ez a 217 kilométer és a Himalája a test és a mentális egészség határa nálad vagy van még tovább?
Igazából az idei HellOO-135 nevű versenyt egyfajta felmérésnek szántam. Az eredeti verseny, a Hell Race 480 kilométer hosszú és Manali városától egészen Leh-ig vezet. Most, hogy sikerrel vettem ezt a 217 kilométeres (135 mérföld) betétversenyt, a következő célom a Hell Race teljesítése. Ehhez mind a felkészülésben, mind a versenystratégiát illetően hatalmas segítségemre szolgál az idén felhalmozott rengeteg információ és tapasztalat.
Mikor szurkolhatunk neked legközelebb?
Igyekszem szeptemberre teljesen felépülni és formába lendülni, hisz’ idén még két verseny vár rám. Szeptember 2-án ötven kilométer a Balatonfelvidéken (Szőlőskör) és 30-án a Spartathlon Görögországban.
Lelépő