Jakabházy Miklós nevével nem először találkozhatnak a Lelépő olvasói. Maimalac néven fut a közösségi médiában és egyedülálló természetfotókat készít. Most ismét fényképezőgépet ragadott és milyen jól tette! Egy seregnyi muflonbárányt tudott megörökíteni az aranyóra mesés fényében. A fotók mellé pedig tapasztaltait, élményeit is megírta.
„Hetek óta járok ki egy eldugott helyre a környéken muflonokat fotózni, de csak nem akart összejönni az a kép, amit el szerettem volna készíteni. Vagy észrevettek, vagy csak nem arra jártak, amerre én, vagy amikor összetalálkoztunk, nem olyan helyen, illetve időben voltunk, ahol jó képeket lehet készíteni. Van egy bizonyos pont az erdőben, ahol az út mögött kel fel a nap, így gyönyörű fényeket és színeket tud összehozni a természet. Pár éve, még terepfutás közben futottam bele ilyentájt egy nagy muflon nyájba gyönyörű ellenfényekkel, csak akkor még nem volt meg sem a fotós felszerelésem, sem az azóta gyűjtögetett fotós tapasztalatom jó fotók készítéséhez. E körül a pont körül kóválygok hetek óta” – írja közösségi oldalán Jakabházy Miklós, alias Maimalac.
Vasárnap reggel letette az autóját még napkelte előtt és elkezdtem a szokásos négy-öt kilométer hosszú sétáját az 500mm-es objektív társaságában.
„Átértem egy gerincen és ott, ahol az áhított helyre már ráláttam, két kis folt sötétlett a dolomit út törtfehér alapszínében. A keresőben nézve pedig két pihenő muflonbárány kontúrja bontakozott ki.” – meséli, hozzátéve, messze volt tőlük ahhoz, hogy normális képeket lehessen készíteni, ezért úgy döntött, letér az útról és megpróbál előrelopakodni.
Néha el-eltört a 46-os bakancs alatt egy elszáradt ág és minden lépésnél recsegett a bakancs talpa alatt szétporladó elszáradt őszi tölgylevél.
„Mivel elvesztettem a szemkontaktust az állatokkal, csak remélni tudtam, hogy amikor kidugom a sűrű szélén jól megtermett fejemet a bozótból, még mindig ott pihengetnek ovisaink. Ahogy közeledtem ahhoz a helyhez, ahol nem tudok tovább osonni észrevétlenül az erdő sűrűsége miatt, és vissza kell merészkednem az útra, úgy kezdett erősödni a bégetés hangja, ebből már sejteni lehetett, hogy nem lepleződtem le. Elértem a sűrűbb erdőfolt sarkára, térdre ereszkedtem és egy fa mögül nagyon lassan kidugtam az objektívet” – folytatja. Még ott voltak, ahol pár perce hagyta őket.
Néha megjelentek a jerkék, anyajuhok, néha visszább húzódtak az erdőbe.
„Kihasználva azt a pillanatot, amikor nem volt felnőtt a láthatáron, kitettem a hátsómat az út szélére, és beülve az út melletti harsányzöld magas fűbe magam elé vettem a monopodon lévő föld-levegő rakétát. Innentől semmi takarásom nem volt, akár rögtön észre is vehettek volna. Nem így történt, megint VIP belépőt kaptam a természettől az erdő teátrumába, belenéztem a keresőbe és negyven percig le sem vettem el onnan a szemem” – meséli hihetetlenül érzékletesen.
Egyre több muflon érkezett elé és egyre közelebb sétáltak hozzá.
A bárányok játszadoztak, ugráltak úgy, ahogy csak a muflonbárányok tudnak, lefeküdtek elé a köves útra, mások odamentek az anyjukhoz és a reggeli cumit intézték el, az anyajuhok kedvesen terelgették a kicsiket és közben a szűnni nem akaró bégetés aláfestéseként maximum hangerőn szólt az énekesmadarak tavaszi vokálja.
„És amik ezt a hang és fényhatást betetézték, az a muflonok mögött a fák között utat törő első napsugarak voltak, amik egyre erősebben simogatták végig az erdőt, adtak kellemes meleget az arcomnak és a muflonoknak és festettek be mindent narancsos, sárgás fénnyel körülöttünk. Én pedig egyetlen idegen testként ott ülve borsózó háttal próbáltam megállítani az időt, imádkoztam, hogy ennek a negyven percig tartó pillanatnak soha ne legyen vége. De természetesen ez sem tartott örökké, amikor már mintegy harminc méterre voltak tőlem, az egyiknek gyanús lett a hatalmas helloween tökből kiálló óriási tölcsér, füttyentett egyet és a csapat már árkon bokron túl járt, amire nekem sikerült elgémberedett porcikáimba újra vért pumpálni és felegyenesedni” – írja Jakabházy Miklós.
Amikor kihúzta magát, akkor vette észre, hogy egyedül áll az erdő közepén és mosolyog.
Azt mondja, ezért az érzésért melózott hetekig. A hideglelés nem akart alábbhagyni a bőrén, ő pedig megfordult és elindult vissza, a háromszáz méterre várakozó autójához. Eszébe sem volt folytatni a szinte még el sem kezdett túráját a hegyen.
Tudta, hogy ennél nincs feljebb és minden más ezek után csak a telhetetlenségről szólna.
Rendszeresen osztunk meg fotósorozatot Jakabházy Miklós munkáiból. Ebben a cikkünkben egy kupacnyi csíkos hátú kismalacot mutatunk, amelyet Maimalac a Vértesben kapott le, itt pedig csókolózó hódokat mutatunk egyenesen a tatai lápról.
Lelépő.hu