Balogh Csilla különleges zarándokútja a lélek mélyéről indult, aminek során a hazatérés vágya vezérelte őt Erdély felé. Az út hosszú volt, próbára tette a testét és a lelkét, miközben saját magáról is sok új dolgot tudott meg. Zarándoklata a csíksomlyói búcsúig nem csupán fizikai kihívás volt, hanem egyfajta belső utazás is, melynek végén megérkezett oda, ahová mindig is tartozott: Székelyföldre.
Hogyan kezdődött az utazásod Magyarországról Székelyföldre? Mi inspirált erre a hosszú zarándoklatra?
Gyerekkoromban, 1987-ben, amikor hatéves voltam, a szüleim Magyarországra vittek. Bár a világot bejártam, mindig éreztem, hogy Erdélybe tartozom. Már egyetemistaként is rendszeresen otthon voltam. Erdélyi zarándoklat ami 219-ben kezdődtek, először Marosvásárhelyről, majd Kolozsvárról Csíksomlyóra. Idén Budapestről indultam el a csíksomlyói búcsúra, és 20 nap alatt 750 kilométert gyalogoltam. Zarándoklélek vagyok, 2010-ben az El Caminót is végigjártam.
Minden zarándoklat egy kihívás a testnek és a léleknek, amire nem lehet igazán felkészülni, de a cél és az élmény minden fáradságot megér.
Tisztul a test, az elme és a lélek. Az ember elhagy régi dolgokat és nyitottál válik az újra. Kitágul a világ, bepillantást kapsz a szépségei e, amelyek mellett elsiklunk a mindennapi életünk malomkerekében. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, hogy ezeket mind megélhettem és végül visszatérhettem oda ahova mindig is vágyott a szívem, Erdélybe ezen belül is Székelyabodra.
Milyen volt a zarándokút a fizikai és lelki oldaláról? Hogyan éltétek meg ezt az utat?
Az első nap már 60 kilométert tettünk meg, és az első hét majdnem minden napja hasonló volt. A test hamar jelezte, hogy ez túl sok, de a harmadik nap után elkezdesz fejben gyalogolni, a fizikai fájdalom eltűnik, és a lélek veszi át az irányítást. A barátommal, aki elkísért, mindketten éreztük ezt az átmenetet. Ő teljesítménytúrának tervezte,bár hangsúlyoztam, hogy ez más, nem rohanni kell, hanem minden pillanatot átélni és megélni. Pár nap múlva már tudta miről beszélek. A tér és az idő elvesztette jelentőségét. Megnyíltunk az új élmények felé, és gazdagabban tértünk vissza.
Számos különleges pillanatot élhettetek meg.
Igen, rengeteg csodálatos élményünk volt. Nagyvárad után már nagyon fáradtak voltunk és éreztem, hogy a talpam sincs rendben. Egy kedves házaspár fogadott be minket éjszakára. Itt történt, hogy leszakítottam a nagy vízhólyagot a talpamról véletlenül és emiatt a másnapi 55 kilométeres menet nagyon megkínzott. Vonszoltam magam az utolsó kilómétereket. És ekkora történt az egyik legfelemelőbb élmény, csoda az út során, amely az út végéig elkísért. Élesden a református parókiához érve, ott termett a testvérem, teljesen váratlanul, véletlenül, mint egy csoda. Most sem hiszem el, hogy a legfontosabb ember az életemben, akkor és ott volt, amikor teljes mélyponton voltam. Pont, mint az élet minden napján. Egy ölelés tőle elég volt, hogy szárnyra kapjak és ő ment is tovább. Emlékeszem, ez éppen anyák napja előtt történt. Zarándok társammal hallottuk, hogy a templomból csodálatos gyermekhang szűrődik ki. A lelkész beinvitált minket, hogy hallgassuk meg, miként gyakorolnak a gyermekek az ünnepségre.
Elképesztő, katarzisos élmény volt, úgy sírtunk, mint a záporeső.
Készítettünk egy videót az édesanyáinknak, elküldtük nekik és azt mondták, hogy ennél szebb anyák napi ajándékot még soha nem kaptak.
Egy másik különleges pillanat Csíkcsicsónál történt, ahol Tamási Áron Ábelje született. Mindig elképzeltem, hogy Ábel milyen lehet. Egy kicsi szőke gyermeknek képzeltem le. Mondtuk is a zarándok társammal, hogy annyi csoda történt velünk, hogy már csak Ábelt kellene megtalálni. Amikor megérkeztünk Csíksomlyóra, egy nagyon kedves család vendégelt meg minket. Egy szőke kisfiú anyukája karjaiban ülve eresztette ránk hatalmas kék szemeit. A vendéglátóink pedig bemutatták nekünk, Ábelnek hívták.
Ekkor éreztem, hogy tényleg nincsenek véletlenek.
Mi volt az út legnagyobb tanulsága számodra?
Az út során visszatért az elveszettnek vélt hitem abban, hogy még jók az emberek és még lehet jó a világ. Hogy csodák igenis léteznek, hogy véletlenek nincsenek. Visszanyertem a hitem a világban és csak hálát tudok adni minden egyes percért, amit megéltem. Minden egyes embernek, aki be fogadott, ételt adott, támogatott. Különösen Székelyföldön tapasztaltuk, hogy mennyi szeretet és figyelem árad felénk. Az emberek mindenhol befogadtak, megvendégeltek, segítettek, amiben csak tudtak. Ezt a mély emberi kapcsolatot a budapesti rohanó életben már elveszítettem, de itt újra megtapasztaltam.
Mi történt veled, miután visszatértél Budapestre? Mi indított el a változás felé?
Amikor visszamentem Budapestre, azt éreztem, hogy nem tudom, mit keresek ott, hogy mindig is tudtam ez nem az én világom. Gyermekkorom óta tudtam, hogy visszatérek Székelyföldre, mert ha az ember odaszületett, az erdélyi hegyek a szívét mindig visszahúzzák. Féltem megtenni ezt a lépést de a mostani utam erőt adott. Kaptam egy lehetőséget a csíksomlyói családtól, hogy még tegyem az első lépést. Éreztem,muszáj visszamennem, hogy megnézzem, milyen is valójában az a hely. Felhívtam egy számomra rendkívüli embert, az én erdélyi „őrangyalomat”, Idát, aki egy panzió és étterem tulajdonosa, és azt mondta: „Ne gondolkodj, amíg nem nézted meg! És figyelj a tested jeleire. A test nagyon okos, ha figyelsz a jeleire, megmutatja az utad. ” Három nap múlva már úton voltam.
Mi volt az, ami végleg meggyőzött?
Útban Csíksomlyó felé, megálltam az „őrangyalomnál” egy kávéra. Egyszer csak azt mondja Ida, véletlenek nincsenek. Megjelent egy ember, akit régóta be akart mutatni. Felajánlotta, hogy megmutat egy másik helyet is. Ahogy felmentünk a hegyre, és áthaladtunk az erdőn, egyszerűen libabőrös lettem. Amikor megérkeztünk a pici, 80 fős faluba, Székelyabodra, és kiszálltam az autóból, megláttam az első házat, amit felújítottak – akkor egyszerűen kitört belőlem a sírás. Nem tudtam megmagyarázni, de azt éreztem, hogy itthon vagyok, és innen soha nem akarok elmenni.
Ennek a helynek varázsa van. Léleksimogató.
Csak madárcsicsergés, tehénkolompolás és a csend. Olyan mintha az ember visszatérne a múltba, a természetbe. Azóta is azt mondogatom az ismerőseimnek, hogy ide, az Abod Retreat csodahelyre, mindenkinek legalább egyszer el kell jönnie megtapasztalnia ezt a varázslatot.
Hogyan élted meg az ottani munkát és mindennapokat?
Július 15-e óta én vagyok Abod 81. lakosa – érdekes egybeesés, mert 1981-ben születtem. Minden feladatot elvégzek az Abod Retreat körül: a marketingtől a könyvelésig, a terasz csiszolásától a locsolásig. Megtanultam kaszálni rendes kaszával, tehenet hajtani a legelőről, sőt fejni is. Nincs két egyforma nap. Szinte 0-24-ben dolgozunk, de szeretjük. Ez nem egy hagyományos munkahelyem. Ez az életünk. Teljesen multifunkcionális lettem, és azt érzem, hogy végre a helyemen vagyok.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Szeretném, ha az itteni élet nemcsak nekem, hanem a falunak is több lehetőséget adna. A célunk, hogy az egész falut rendbe tegyük, és közösséget építsünk. Az idősek megtanítják az ide érkező fiataloknak, hogyan kell kenyeret sütni, tehenet fejni, és a helyi kincseket megőrizni. Szeretnék egy alapítványt is létrehozni, ami támogatja ezt a munkát, és segít a helyi közösség fejlesztésén. Szeretnénk visszahozni a régi hagyományokat. Most például a szüreti bál szervezésén dolgozunk. Októberben lenne, lovasokkal, lovasszekérrel, csőszökkel, borkostolóval, néptánccal, népzenével.
Összességében mit adott neked ez a zarándoklat és az itteni élet?
Ez az út nemcsak egy fizikai kihívás volt, hanem lelki utazás is, amely során újra megtaláltam önmagam. Az emberek, akikkel találkoztam, a helyek, ahol jártam, mind segítettek abban, hogy megérkezzek. Most már tudom, hogy itt van az otthonom, és innen nem akarok többé elmenni. Olyan embereket kaptam, akik nemcsak kollégáim hanem családtagként tekintenek rám.
Lelépő