A Duna-Ipoly Nemzeti Park a közösségi oldalán hívta fel a figyelmet a Vértes hegységet is sújtó aszályra. Bár a Dunántúli-középhegység területén a szárazság nem mindig olyan látványos, mint az Alföldön, a hatásai itt is egyre inkább szembeötlőek.
A hosszan tartó száraz időjárás miatt a régió vízfolyásai, amelyek egykor virágzó életet tápláltak, mára csak árnyékai korábbi állapotuknak.
Patakok, amelyek egykor királyi udvarok és falvak éltetői voltak, most alig csordogálnak vagy teljesen kiszáradtak.
A Vértes vidékének egykor virágzó vízforrásai mára szomorú példái annak, hogy a klímaváltozás és az aszály miként változtatja meg környezetünket. A természet törékenysége és alkalmazkodóképessége azonban arra figyelmeztet minket, hogy az erőforrásainkkal való felelős gazdálkodás nemcsak a múlt, hanem a jövő záloga is.
A Gerencséri-ér: Egy letűnt királyi vízforrás
A Gerencséri-ér egykor a Vértes vidékének egyik legbővízűbb patakja volt. A középkorban ennek a pataknak a vizéből építettek halastavakat, amelyek friss vízzel látták el a környéket. A Gerencséri-ér vizével öntözték a királyi vadászkastélyt, amely egy népes udvartartás központjaként szolgált.
Az egykoron évszázadokon át életet adó patak mára a kiszáradás szélén áll, vízhozama drámaian csökkent, emlékeztetve bennünket a természet törékeny egyensúlyára.
Kápolnapuszta forrása: Egy falu elveszett ivóvízkincse
Nem is olyan régen, a Kápolnapuszta mellett fakadó forrás egy teljes falu számára biztosította az ivóvizet. A falusiak, állatok és a mezőgazdaság mind ebből az éltető vízből merítettek. Azonban az aszály hatására a forrás kiapadni látszik, veszélyeztetve az itt élők mindennapi életét, és szomorú emlékeztetőként szolgál arra, hogyan befolyásolja a vízhiány a települések életét.
Szépvíz-ér: A valaha kristálytiszta forrás a Vértesben
A Szépvíz-ér, melynek friss, kristálytiszta vizét már évszázadokkal ezelőtt is említették az írásos emlékek, ma alig csörgedezik. A vízfolyás egykor bővelkedett éltető nedűben, és a helyi közösség egyik legfontosabb forrása volt. Most, az aszály következtében, már csak néhány csepp víz maradt belőle, emlékeztetve bennünket arra, hogy még a kiapadhatatlannak hitt természetes források is sérülékenyek.
Az Által-ér: A hajózható múlt nyomai
Az Által-ér vízfolyását egykor hajózhatóvá akarták alakítani, a meandereket átvágva és a mocsaras részeket árkolva. A projekt célja az volt, hogy a víz folyamatos és bőséges legyen – ahogy az valamikor volt is. Azonban mára már a meder kiszáradt, a mocsarak eltűntek, és a talajvíz is méterekkel alacsonyabbra húzódott vissza.
Lelépő, fotók: Dr. Riezing Norbert