A Pécstől északra található István-akna a mecseki bányászat egyik kulcsfontosságú helye volt. Fénykorában annyira innovatívnak számított, hogy valaha Európa legmodernebbül berendezett bányái közé sorolták. Ma azonban más a helyzet.
Az egykori nyüzsgő, élettel és zajokkal teli terület kihalt, egy teremtett lélek sem jár arra. Asperján Martin urbexes szerint azonban ha átszellemülünk, még ma is hallani a bányászok énekét.
Időutazás a mecseki bányába
1925-ig érdemes visszarepülnünk az időbe. Ekkor nyitotta meg a kapuit az építészeti remekműnek számító István-akna a Mecsekben. Évtizedeken keresztül ezreknek biztosított megélhetést, mígnem 1998-ban befejezték a kőszénbányászatott, a telepet pedig bezárták, hogy aztán mára az ország egyik legismertebb szellemvárosává váljon.
Ez vonzotta a Mecsekbe Asperján Martint is, aki a kocsmai bandázások helyett az elhagyatott helyek felkutatását választotta.
– Nem csak gazdaságosabb hobbi, de életre szóló élményt is nyújt – mondja.
A bánya körül se kerítés, se őr, se figyelmeztető tábla. Az urbex íratlan szabályait betartva ment be a területre Martin, aki fényképezőgépével igyekezett az őt fogadó hangulatot visszaadni.
Az egykori bányaterületen található épületek ma is jól beazonosíthatók, az L-alakú részen sorakozik az aknaház, a felolvasó, az öltöző és a fürdő épületsora, a másik blokkban pedig a híddal összekapcsolt kompresszorház és kapcsolóház áll. Az udvar egyik sarkában egy másik transzformátorházat lehet felfedezni.
Kizsákmányolva, lerombolva
– Amikor beléptem az első épületbe nagyon szomorú látvány fogadott: graffiti, autó gumik és háztartási hulladék mindenhol. Az állapota nagyon rossz, vannak biztonságosabb szakaszok és vannak olyan lépcsők is, amelyeket inkább elkerültem és a szervízaknába sem mertem lemenni. Ettől függetlenül egyetlen pillanat alatt a hatása alá lehet kerülni a helynek – meséli Asperján Martin, hozzátéve, ijesztő belegondolni abba, hogy a bányában egykor háromezer ember dolgozott, ma azonban egy teremtett lélekkel sem lehet találkozni.
„Csak a madarak hozták néha rám a frászt” – teszi hozzá nevetve.
A képeken is jól látszik, amit az urbexes is tapasztalt: mindent elvittek ami érték lehet. Egyetlen vasdarab, fűtés- vagy vízcső, sőt még a villanyvezeték sem maradt.
– Az az érzésem volt végig, mintha egy háború utáni helyszínen járnék. Lassan már kezdi a természet átvenni az uralmat az épületekben. A helyiségeket végigjárva leginkább a talpunk alatt ropogó üvegszilánkok és törmelékek zaját lehetett hallani. Oda kellett figyelni, hogy hova lépünk, de nem féltem attól, hogy az épületek rám szakadnak – magyarázza.
Gazdátlan műemlék, ami senkinek sem kell
Martin azt mondja, vegyes érzelmekkel érkezett és távozott. Első látásra káprázatos helynek tűnt, csendes és nyugodt, aztán jobban belegondolva szomorú ez a nyomon követhető pusztulás. Egykor hatalmas munkák voltak az István-aknánál, nagy zaj volt, élénk volt az élet. Ebből semmi sem marad.
Talán a bányászok énekét még most is lehet hallani, ha ha kicsit jobban át tudunk szellemülni az épülettel – fűzi hozzá.
2020-ban ötven millió forintért árulták a pécsi szellemvárost, ami műemléki védettséget élvez, így elviekben nem lehet az itt álló épületeket lebontani, csak felújítani. Így azonban már senkinek sem kell.
Marad az üresség és a pusztulás. A néma sikoly, amelyet csak az urbexesek hallanak meg.
Az országban számos elhagyatott épület van. Ebben a cikkünkben a talán most már jobb sorsra forduló Lepencefürdőről írtunk. Itt arról lehet olvasni, hogyan veszi vissza az uralmat a természet az ország egykor népszerű strandja felett. Itt pedig az igazi Aprajafalvát mutatjuk meg, az üdülővárost, amit megálmodtak és aztán a sorsára hagytak.
Lelépő, fotók: Asperján Martin