Van egy szobor Budapesten, amelyről turisták ezrei készítenek fotót nap mint nap, mégis kevesen ismerik a történetet, amely körbelengi. A Városliget ligetes fái között ülő, arctalan, rejtelmes alak, Anonymus nemcsak a magyar történelem krónikása, hanem egy városi legenda főszereplője is.
A történet egy napsütéses budapesti napon játszódik, valamikor a 19. század végén. A fiatal Ligeti Miklós ekkor még pályája elején járt, azonban eljött a pillanat, amire egész addigi életében várt. Nagy lehetőséget kapott: ő készíthette el III. Béla király névtelen jegyzőjének, a Gesta Hungarorum szerzőjének szobrát. A szobor még csak vázlatként létezett, amikor műtermébe látogatott a már befutott és nagy tiszteletnek örvendő Fadrusz János.
Amit ekkor Fadrusz látott, az megrendítette. Szó nélkül fordult sarkon, és kisétált a műteremből. Ligeti döbbenten nézett utána. Vajon mi váltotta ki ezt a reakciót? Elutasítás? Megvetés? Vagy egyszerű értetlenség? A válasz csak órákkal később derült ki.
Amikor délután a szoborbizottság tagjai egymás után sorolták kritikáikat, a légkör egyre feszültebbé vált. Ekkor berontott Fadrusz, és dörgedelmesen kérdezte:
„Mi ez a gyászos hangulat?”
Mikor meghallotta a bíráló szavakat, leintette őket, és elárulta: azért távozott délelőtt ilyen sietve, mert a látvány, amit a szobor nyújtott, annyira megrázta, hogy órákon át a Duna-parton bolyongott, hogy „kifújja magából az irigységet”. Olyan nagyszerűnek tartotta az ifjú művész munkáját, hogy képtelen volt egyből szavakba önteni érzéseit.
A törtnetet maga Ligeti idézte fel önéletrajzában. Nem a kicsinyes vetélkedés, hanem a nagyság őszinte elismerése ez, amely méltón illik ahhoz a műhöz, amely mára Budapest egyik legikonikusabb szobrává vált.
Ligeti azt kívánta, hogy halála után az Anonymus-szobor alatt temessék el
– abban a műben, amely a hírnevet meghozta számára. Bár ez végül nem valósult meg, és a Fiumei úti sírkert őrzi örök álmát, emléke mégis ott él tovább a Városliget árnyas fái között.
Anonymus szobra más okból is különleges. Egy másik városi legenda szerint ugyanis szerencsét hoz, ehhez pedig csak a tollát kell megdörzsölni. Egy másik városi mende-monda szerint az alkotói válságba került költők is ide menekülnek némi támogatásért, ha megakadnak az írásban.
Olvass tovább!
Lelépő