A Mecsek lankáin, a város fölé magasodó fák ölelésében, csendben omladozik egy épület, amely valaha életek ezreit segítette vissza a gyógyulás útjára.
A Mandulás mellett, öt hektáros park ölelésében állt a régió egykori egyik legfontosabb gyógyintézménye, a mecseki tüdőszanatórium. Ma már csak a körülötte forduló busz és a domboldalban visszhangzó madárhangok emlékeztetnek arra, hogy
itt valaha orvosok, nővérek és betegek százai vívták a maguk csendes harcát a tüdő megbetegedéseivel szemben.
A szanatórium gondolata már a harmincas években megfogalmazódott. Horthy Miklós kormányzósága idején törvény is született róla, ám az intézmény csak évtizedekkel később, 1963-ban nyitotta meg kapuit. A megnyitás pillanata nemcsak egészségügyi jelentőséggel bírt, de egyfajta szimbolikus fordulópont is volt a város életében:
egy hely, amely a friss levegő, a szakértelem és a humánum jegyében működött.
A gyógyulástól a bezárásig
Az intézmény egyszerre volt gyógyító tér és emberi sorsok gyűjtőhelye. Kezdetben a tüdőtuberkulózis, a korszak egyik legrettegettebb kórja ellen küzdöttek itt többek között az alapító igazgató, dr. Háber József vezetésével, aki 1963 és 1985 között irányította az intézményt.
A modern orvostudomány fejlődésével azonban a kórház profilja is fokozatosan átalakult. A TBC elleni harc háttérbe szorult, helyét súlyosabb és sokrétűbb tüdőbetegségek vették át: daganatok, asztma, krónikus hörgőhurut.
1986-tól egy kardiológiai rehabilitációs osztály is működött a korábbi tetőterasz helyén.
A szanatórium sorsa végül mégsem a gyógyulás jegyében íródott tovább.
Az ezredfordulóra az intézmény elavulttá vált, az épület korszerűsítése elérhetetlen kiadásokat igényelt volna.
A Megyei Kórházhoz már korábban csatolt intézmény 2007 végén megkezdte az osztályok kiköltöztetését, 2009 januárjában pedig az utolsó beteg is elhagyta az épületet. A vasajtókra lakat került, az élet pedig, amely egykor a gyógyulás reményével töltötte meg a folyosókat, végleg távozott az épületegyüttesből.
Az enyészet csendje és amit az épület még ma is őriz
Az ingatlan eladása már 2007-ben felmerült, sőt, a magánosítás lehetősége is napirendre került, de végül nem valósult meg.
Az egykor élő, lélegző intézmény azóta üresen áll.
A falak repedeznek, a rácsozott ajtók mögött sötétség húzódik meg. Györkő Zsombor fotóin keresztül bepillantást nyerhetünk ebbe az elhagyatott világba:
elzárt ablakokon átszűrődő fény, szétmálló csempék, rozsdás kilincsek, amelyekhez már évek óta nem nyúlt senki.
Mégis van valami szinte szakrális ebben az enyészetben. Aki ma a környéken sétál, egy-egy pillanatra még mindig érezheti a múlt súlyát. Mintha az épület emlékezne. Mintha még mindig őrizné azoknak a betegeknek a történeteit, akik itt, a Mecsek fáinak csendjében tanultak meg újra levegőt venni.
Lelépő, fotók: Györkő Zsombor