Az ő karjai között hunyt el Erzsébet királyné 1898 szeptemberében. Sztáray Irma grófnő – aki Sisi udvarhölgye volt – a tragédia után visszavonultan élt a család szobránci kastélyában, egészen haláláig.
Irma 1863 júliusában született a mai Szlovákia területén, Sztára községben, előkelő, grófi családban. A família számára megtiszteltetést jelentett, mikor József főherceg és felesége, Klotild főhercegné úgy döntött, hogy udvarhölgyként számítanak a kiváló származású, fiatal lányra. A család alcsúti birtokán és a Margitszigeten is sűrűn megfordult, amely szintén a honvédség főparancsnokának kinevezett József főherceg tulajdonában állt egykor.
Érdekes adalék: 1889-ben, amikor az előkelő család hosszan időzött a Margitszigeten, tizenkilenc fős kísérettel érkeztek. Sztáray udvarhölgy mellett, udvari orvos, két nevelő, énektanárnő, zongoratanárnő, öt komorna, két komornyik, egy huszár és öt szolga kísérte el a családot. A lányt később épp Klotild főhercegné ajánlotta Erzsébet királyné figyelmébe, aki udvarhölggyé fogadta.
Ki gondolta volna ekkor, hogy néhány évvel később Sztáray Irma karjai között hal meg a királyné? Pedig így történt. 1898. szeptember 10-én a Genfi-tó partján az anarchista Luigi Lucheni egy reszelővel szíven döfte Sisit, aki nem sokkal később elhunyt. Sztáray Irma udvarhölgyként végig a királyné társaságában volt, akkor is, amikor megjelent a merénylő.
Így emlékezett a végzetes napra a később kiadott könyvében, amely az „Erzsébet királyné kíséretében” címet viselte:
„E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert, ki, mintha kergetőznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan. Innen átcsap a tó melletti vasrácshoz, majd újra egy fához, s ekként a gyalogjárón keresztül-kasul cikázva felénk közeledik. Önkéntelen tettem egy lépést előre, s így fedtem előtte a királynét. De ez most úgy tesz, mint ki nagyot botlik, előre lódul és ugyanakkor öklével a királynéhoz sújt.”
Valójában ez volt az a mozdulat, amikor Lucheni a reszelővel szíven döfte Erzsébet királynét, aki ekkor a szoros fűző miatt még nem érezte, hogy végzetes a baj. Sztáray aztán így folytatta.
„A hajóhídon még könnyű lépésekkel jött mellettem, de amint a hajóra léptünk, hirtelen megszédült. (…) Orvost! Orvost! Vizet! – kiáltottam. A királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim között. Mikor meglocsoltam az arcát és halántékát, szemhéjai felnyíltak és mögöttük ott láttam a halált.”
A tragédia után Ferenc József osztrák császár és magyar király személyesen fogadta Sztáray Irmát, aki elmesélte az uralkodónak a felesége elleni merénylet drámai perceit. Ferenc József az akkor alapított Erzsébet-rend nagykeresztjét adományozta az udvarhölgynek, az indoklásban pedig a következő szerepelt:
„Kedves Sztáray grófnő! Istenben boldogult, felejthetetlen hitvestársam, Erzsébet császárné és királyné halála órájában ön által tett kitűnően hű, önfeláldozó és odaadásteljes szolgálatok hálás elismeréséül önnek az általam a mai napon a megboldogult emlékére alapított Erzsébet-rend nagykeresztjét adományozom. Kelt Schönbrunnban, 1898. évi szeptember 17.”
A következő évben jelent meg a lapokban, hogy Sztáray Irma az édesanyjával hosszabb olaszországi útra ment, hogy „a múlt évben átélt lelki izgalmakat kipihenje”. 1907-ben aztán a budai Várban nyílt Erzsébet királyné emlékmúzeumnak felajánlotta azt a fekete selyem kabátkát, amelyet a királyné a tragédia napján viselt. A kabáton ott éktelenkedett a vágás, amelyet a merénylő gyilkos fegyvere ejtett. Azt a kalapot is felajánlotta a múzeumnak, amelyet aznap hordott Sisi, valamint szárított rózsákat is, melyek egykor a királyné koporsóján voltak a végső búcsúztatásnál.
Sztáray Irma később visszavonultan élt a mai Szlovákia területén, a család szobránci kastélyában és sokat jótékonykodott. Az I. világháború alatt önkéntes ápolónőnek állt és az ungvári kórházban teljesített szolgálatot. 1917-ben a kórházban lett figyelmes egy árvának tűnő kisfiúra, aki még a nevét sem tudta. Hazavitte a gyermeket, s hosszas keresgélés után ráakadt a szüleire.
Sztáray Irma volt a szobránci Vöröskereszt fiókegylet elnöke is és nem kevés pénzzel támogatta a szervezetet. Büszke volt a szobránci kastélyban arra a kőtáblára, amely azt hirdette, hogy a francia háború idején néhány napig a kastélyban rejtették el a magyar Szent Koronát. Sokat időzött a kastély kertjében és a növényeit ápolta. Volt egy öreg hársfa, amelyet különösen szeretett.
A grófnő, aki sosem házasodott meg és gyermeke sem született, halála előtt egy héttel még levelet írt egy ismerősének, amelyben az szerepelt, hogy elesett, megsérült a térde, feküdnie kell, de már javul. „46 kilómat tartom még” – írta. Végül 1940. szeptember 3-án, hetvenhét éves korában örökre elaludt Erzsébet királyné udvarhölgye.
Forrás: Nemzeti Hauszmann Program Facebook oldala