A hortobágyi puszta fölött köd és aranybarna fény ül meg, mintha a természet maga is elcsendesedne a tél közeledtével.
November közepén az Alföld különösen meghitt: látványt nyújt. A lassan fakuló napfényben a fák bronzvörös koronája és a legelők szürkészöld mozaikja egy letűnt világ békéjét idézi. A hajnalonként felszálló pára, a gémeskutak sziluettje és a rókák nyomát őrző fű mind arról mesél, hogy a Hortobágyon az évszakváltás csodás meglepetéseket tartogat.
A Hortobágyi Nemzeti Park tájékoztatása szerint a Bereg–Szatmári-sík egykor sűrűn erdősült terület volt, ám az emberi beavatkozás nyomán a XIX. századra jelentősen megváltozott.
Az árvízmentesítések, töltésépítések és folyószabályozások során a mocsarak és lápok lecsapolásával a táj elveszítette eredeti arcának nagy részét.
A természetes növénytársulások visszaszorultak, az erdők megritkultak, helyüket művelt földek és legelők vették át, ezzel pedig a mezőgazdasági szerkezet is gyökeresen átalakult. A változások ellenére a táj megőrizte sajátos harmóniáját: a síkságot szegélyező fák, a legelők és a vízfolyások együttese máig őrzi az alföldi élet ritmusát.
A szakértők szerint fás legelők nem csupán a pásztorkultúra emlékei, hanem pótolhatatlan természeti és gazdálkodástörténeti értéket is képviselnek. Ahol a szürkemarhák, bivalyok és rackajuhok ma is legelnek, ott a múlt és a jelen találkozik. A rendszeres legeltetés és a fák gondos pótlása nemcsak a tájképi szépséget, hanem az ökológiai egyensúlyt is fenntartja.
Ezek a területek élő példái annak, hogyan képes az ember és a természet együttműködni anélkül, hogy egyik a másik rovására létezne.
Hortobágy őszi világát Habarics Béla, a Természetvédelmi Őrszolgálat munkatársa örökítette meg lenyűgöző fotósorozatában, melyet a nemzeti park közösségi oldalán osztottak meg. Képein a rókás-fás legelők, a túristvándi táj és a ködbe burkolózó puszta egyszerre idézik meg a természet csendjét és az emberi múlt lenyomatát.
Lelépő, fotók: Habarics Béla