Budapest egyik legkülönösebb városi tava nemcsak parkos környezetével vonzza a sétálókat, hanem makacsul élő legendáival is. A XI. kerület szívében, a Villányi út és a Kosztolányi Dezső tér között megbújó Feneketlen-tó neve generációk óta borzolja a fantáziát. Vajon valóban nincs feneke? Elnyelte-e a háború végén a tankokat? Lebeg-e még mindig a víz alatt a múlt?
A tó mai formájában mindössze néhány méter mély: átlagosan négy-öt métert mérnek, legnagyobb mélysége is alig haladja meg az öt métert. Mégis évtizedeken át tartotta magát a szóbeszéd, hogy
a víz harminc-negyven méterig nyúlik lefelé, és hogy a fenekén eltemetett munkagépek, sőt emberi maradványok hevernek.
A legenda gyökere egészen a 19. század végéig vezet vissza, amikor a területen működő téglagyár agyaggödrét hirtelen elárasztotta a felszín alatti víz. A történetek szerint a munkások fejvesztve menekültek, hátrahagyva szerszámokat, eszközöket, amelyek állítólag örökre eltűntek a mélyben.
Egy másik makacs monda az 1910-es évekhez kötődik. A környék építkezései során földet hordtak a tóba, ám a szemmel látható eredmény elmaradt. A feltöltés nem volt látványos, a víz nem sekélyesedett látványosan, és ebből hamar megszületett a következtetés:
a tónak talán nincs is alja.
A valóság ennél prózaibb. A finom agyagos üledék és az áramlások miatt a hordalék egy része eloszlott a vízben, nem pedig azonnal ülepedett le, ami optikailag megtévesztő hatást keltett.
A tó sötétebb hírnevét tovább erősítette a történelem. Az 1919-es forradalom utáni zavaros időszakban több alkalommal holttesteket sodort partra a víz, ami sokak szemében „elátkozott hellyé” tette a területet. A második világháború végéről szóló történetek pedig már egészen filmszerűek:
egy 1960-as évekbeli újságcikk szerint a visszavonuló harcok idején akár tankok is a tóba süllyedhettek.
Bizonyíték erre soha nem került elő, a legenda azonban makacsul tovább él.
Mielőtt a Feneketlen-tó Budapest egyik kedvelt pihenőhelyévé vált volna, a környék egészen más képet mutatott. A 18. század előtt mocsaras, lakatlan terület terült el itt, amelyet a Duna hordaléka formált. A 19. század második felében az építőanyag iránti növekvő igény hívta életre a téglagyárat, amelynek agyagbányája tulajdonképpen a mai tó medrének elődje volt. Amikor 1877 körül a munkálatok során felszín alatti vízfolyásra bukkantak, az agyaggödör sorsa megpecsételődött. A téglagyár 1889-es bezárása után a talajvíz lassan, de biztosan feltöltötte a gödröt, és megszületett az a tó, amely egy időre még a Villányi út vonalát is megszakította.
A 20. század elején a tó sokáig elhagyatott maradt. A környék valódi átalakulása a ciszterci rend 1912-es megtelepedésével indult meg, majd az 1920-as és 30-as évek városrendezési tervei adtak új lendületet a terület fejlődésének. A Szent Imre-templom és gimnázium megjelenése, a sportpályák kialakítása, később a parkosítás mind hozzájárult ahhoz, hogy a tó környezete fokozatosan városi közösségi térré váljon.
A végleges arculat az 1958 és 1960 közötti parkosítás során született meg. A partfalat megerősítették, sétányokat, zöldfelületeket alakítottak ki, megjelent a szabadtéri színpad, vendéglők, később szállodák, sportlétesítmények. A tó a horgászok kedvelt helye lett, szökőkút és vízforgató rendszer segítette a vízminőség javítását, bár az 1980-as évekre a zárt tómeder sajátos ökológiai problémákat is hozott magával. Ma már a horgászat tiltott, a tó azonban továbbra is élő ökoszisztéma és népszerű találkozópont.
Lelépő, fotók: Györkő Zsombor
