Ha Kőszeg utcáin sétálunk, szinte bárhonnan felpillantva észrevesszük a város fölé emelkedő Kálvária-hegyet, tetején a szürke-fehér falú, időtlen Kálvária templommal. Ahogy a napsütésben csillan meg rajta a fény, vagy ahogy alkonyatkor lilás derengésbe vonja a lemenő nap, az embert arra készteti, hogy megálljon egy pillanatra. A fotókat Keresztes Csaba készítette.
A Kálvária templomhoz vezető meredek út csak gyalogosan járható, de megéri a fáradságot: a kanyargós ösvényt stációk szegélyezik, melyek története szinte kézen fogja a látogatót.
Az első stációkat még 1763-ban készítette Georg Schweitzer soproni kőfaragó, ám ezeket 1890-ben lebontották.
Ma már a templom kerítésének falába építve idézik fel a régmúltat,
míg a helyükre Ludwig Schöne bécsi építész tervei alapján emeltek új, tizennégy stációt és egy indító kápolnát. Ahogy felfelé kapaszkodunk, a múlt mintha mind közelebb kerülne: a gondosan megmunkált szobrok és a csendes természet együtt mesélnek az idő múlásáról és az emberi hitről.
A hegy csúcsán álló templom története egy fogadalomból született. 1686-ban a jezsuiták egy egyszerű fakeresztet állítottak itt, majd az 1712-es pusztító pestisjárvány idején tett eskük nyomán kezdődött meg a kálvária építése 1729-ben. A hagyomány szerint a szükséges negyvenezer tégla szinte egyenként, kézben került fel a hegyre a város lakóinak vezekléséből.
A munkát imádság, fáradtság és közösségi összefogás kísérte.
Az 1735-re elkészült Kálvária templom nemcsak építészeti szempontból különleges. A barokk stílusú homlokzatán három torony emelkedik, középen a megfeszített Krisztus, két oldalán a latrok szobraival. Alattuk Mária Magdolna, Szűz Mária és Keresztelő Szent János alakja őrzi a templom bejáratát. A belső tér egyszerű, mégis magával ragadó:
egyhajós elrendezéséhez két kis kápolna csatlakozik.
A főoltár, amelyet a jáki temetőkápolnából hoztak ide, ma is méltó dísze a szentélynek, miután az eredeti oltár 1947-ben gyújtogatás áldozata lett. Ugyanebben az évben készült Molnár C. Pál megható, köztéri alkotása, a Szűz Mária fájdalma című kórusmellvéd is, amely halk szomorúságot és mély együttérzést sugároz.
A templom szomszédságában áll a remetelak, amely szintén 1735-ben épült. Itt élt gróf Weisz Heinrich, a festőremete, aki nemcsak művészetével, hanem különleges szerepével is része lett a város életének: a szőlőskertek védelmére a vészt jelző harangot húzta meg, amikor jégesőt hozó felhők közeledtek.
A templomhoz felvezető lépcsősor, amely 1775-ben készült, szintén megállásra késztet. Az alsó részen két angyal, a felsőn Szent Veronika és Szent Péter szobra köszönti a zarándokot. És ahogy felérünk, megállunk egy percre – nemcsak a lélegzetünket visszanyerni, hanem hogy megérintsük azt a különleges csendet, amit csak olyan helyek tudnak adni, ahol az emberi kéz munkája és az idő tisztelete összeér Isten dicsőségével.
Lelépő fotók: Keresztes Csaba