A Börzsönyben, Kör néven ismert egy terepfutó kihívás, amely sok ultraterepfutó bakancslistás célja. Harminc órás szintidőn belül százötvenkét kilométer és hétezeregyszáz méteres szintkülönbség vár arra, aki nekivág. Györgyi Gábor eddig kétszer teljesítette, most azonban elsőként futotta le a kihívás útvonalát az ellenkező irányban. A fizikai és mentális próbatételről mesélt nekünk.
Honnan jött az ötlet, hogy ellenkező irányból teljesítsd a KÖR-t?
Először egy fontos megjegyzés: a KÖR teljesítésének csak az számít, ha az ember óramutató járásával megegyező irányban járja be az útvonalat 30 órán belül. Gyönyörű érmet is adnak érte, a futó neve felkerül a teljesítők listájára. A fordított irányért „nem jár semmi”, mivel az hivatalosan nem KÖR teljesítés.
Tíz éve indult el az első próbálkozó a Börzsöny KÖR nevű útvonalán, amit azóta néhány tucat futó teljesítette, ellenkező irányban azonban még senki, ez egyértelműen motivált. A másik dolog pedig, hogy aki készül a KÖR teljesítésére, annak rendelkezésre állnak a korábbi teljesítők részidejei, hogy mikor hová kell érni. Így könnyebb a felkészülés is, ellenkező irányban azonban semmi ilyen nincs, nulláról kell összerakni a futás ütemtervét, hogy biztosan összejöjjön 30 órán belül. Ám azért sem egyszerű ez, mert bejárások során az ember mindig friss és nem feltétlen egyszerű megsaccolni, mennyivel lassabban halad majd ott az ember, 20-24 óra terepfutás után, lábában mondjuk 100, vagy 120 kilométerrel. Motivált ez a projekt is, és érdekes teljesen ellenkező irányban végigjárni a 152 kilométert. A korábbi két KÖR teljesítésemre is vittem magammal videókamerát és csináltam róluk 1,5 – 2 órás videót, ezúttal is így tettem.
Hogyan készültél a KÖR-re?
AAz elmúlt két évben több, mint hétszáz kilométert tettem meg a KÖR útvonalán visszafelé, így mondhatom azt, hogy sok útvonalbejárásom volt. Kétszer próbálkoztam már; a második volt az élesebb. Akkor egy felhőszakadás miatt erősen sarassá vált „pálya” volt a nagyobb ok, amiért végül elbuktam: nem maradt elég időm Nagybörzsöny (110 kilométer) után. A felkészülési folyamat végére azonban összeállt egy-egy elég jónak tűnő és szerintem tartható ütemterv is; a pesszimista az huszonkilenc óra körüli, egész pontosan 29:25-ös célidővel. A KÖR szabályához hasonlóan, ezúttal is – hogy az időjárás miatt legyen bizonytalansági faktor – tíz nappal korábban jelentettem be két segítőmnek az indulás dátumát, amiről a rajt előtt egy-két nappal láttam meg véletlenül, hogy éppen a KÖR első próbázójának indulási napjának 10. évfordulójára esik. Ez csak fokozta motivációmat. Tulajdonképpen ez tette fel az i-re a pontot, hogy még elszántabb legyek:
„mekkora sztori lenne, hogy épp a 10. évfordulón lenne meg az első visszafelé történő KÖR futás.”
Az időjárás ezúttal kegyes volt hozzád?
2020. júniusában, második KÖR teljesítésemkor legalább hét órát mentem esőben, de megoldottam. Ezúttal harminc fokot ígértek a börzsönyi falvakra, végig szikrázó napsütéssel mindkét napra. Mivel szeretem a meleget (bár ez a normál melegnél kicsit erősebb volt), bizakodtam, annak meg külön örültem, hogy nem kell eső miatt aggódnom, ugyanakkor a hőség óráira készülni kellett. A 8:30-as indulás után a Fultán-kereszt felé azt szűrtem le, hogy talán 550-600 méter felett tud elfogadható lenni a hőmérséklet. A hegyek déli oldala meleg, kánikulai volt, ám az északiakon, árnyas erdőben egész kellemes volt az idő. Ősz lévén, igazából csak körülbelül 11-12 és 17-18 óra közt kellett a meleg idővel számolni, ahogy említettem az alsóbb régiókban.
Hogyan telt maga a futás 29 órája. Elképesztő megterhelő lehetett…
Az első 6-8 órában egész sok volt még az öröm-terepfutás, eközben nagyrészt ütemtervem szerint haladtam hegyre fel, hegyről le. Hétköznap lévén emberrel sem találkoztam, élveztem a háborítatlan természetet. Csóványos után a lejtő futhatóbb részén kitört az öröm belőlem: imádom a terepfutást! Első nap délután több helyütt patakvíznél karom-, lábam-, fejem is bevizeztem, segítőimmel 4-6 óránként találkoztam, akkor adtak frissítést, este pedig éjszakára melegebb ruhát. Csaknem az első frissítőpontig (35 kilométer) élveztem a futást; de alig volt megállás közben.
A Gál-pataknál egy percre olyannyira megálltam, hogy csak ültem a patakparton az árnyékban és élveztem a nyugalmat, nem érdekelt az idő múlása.
Drégely környékén is tudtam még örömfutást érezni, ám 60 kilométer körül már azt is éreztem: bizony nehéz ez a kihívás – ahogy lenni szokott: lesz még sok órán át küzdelem. Ami nekem a legmegterhelőbb, az egyfelől a teljesítés során nagyon minimális megállás, azaz szinte mindig haladni kell, nincs lazítás. A másik pedig, hogy ebben az irányban kevesebb a gyors, élveztes lejtő, ám akad három kellemetlen, meredek, csúszós, lassan haladható lejtő, ahol arányaiban időt veszít az ember. A jó felkészülésnek és ütemtervem tartásának köszönhetően – ezt videómban is hallani – még 100-110 kilométer körül is azt mondtam: „egészen rendben vagyok”.
Aztán 130 kilométer körül (Kopasz-hegy) lassan tudat alatt is éreztem már, hogy sikerülni fog.
Voltak holtpontok?
Érdemi hullámvölgyek nem voltak, nehezebb szakaszok viszont igen, de ezzel számoltam is. Korábbi hibáimból tanulva direkt figyeltem rá, hogy ne legyen olyan szakasz, ahol érdemi időt bukok el, így pár szakaszt „úgymond” direkt megfutottam, pontosabban: igyekeztem kicsit felpörgetni magam. Ezúttal gyomrom is elég jó állapotban volt, ez is hozzájárult, hogy kevesebb legyen a küzdelem. Ahogy említettem, időnként az volt nehéz, hogy nem lehetett lazítani, azért, mert akartam, hogy maradjon egy kis időtartalék, ha netán ilyen-olyan okból szükségem lenne rá (WC, ragtapasz felrakása a lábfejre, stb.)
Hogyan képzeljük el kihívás éjszakai részét? Merre futottál ekkor?
Kb. 65 kilométer után, Bacsina-kútnál sötétedett be. Éjjel a terepfutók általában fejlámpával haladnak, én is. Időnként láttam szarvas-, esetleg őz-szempárokat, de nem kell tőlük félni, néha bagoly hangját is hallottam. Vaddisznókkal nem találkoztam. Emelkedőn még kevésbé gond az éjjel, mert lassan halad az ember, lejtőn talán akkor kicsit nehezebb, ha technikás (pl. köves, sziklás) az ösvény, ilyenkor jól jön, ha tapasztalt terepfutó az ember. Éjjel lévén szóba jön még az álmosság, ám ilyen esetben használok koffein tablettát, valamint az egyik fülemben szóló ritmusos zene is segít. Nagyon eltökélt voltam, az is számított az éj során. (Nevet.)
Sas-út lejtője nagyon utálatos volt, de az sem annyira az éjjel miatt, bár sötétben azért picit nehezebb, mint nappal. Nagyon meredek és több helyütt poros, kavicsos, csúszós terepet képzelj el. Nagyon lassan lehetett csak ereszkedni. Mindazonáltal 13 óra 1 perces részidővel érkeztem Fekete-völgy panzióhoz, kb. féltávhoz. Órám szerint innen még több szintemelkedés volt hátra…
… mint amennyit magad mögött hagytál.
Pontosan. Bő két óra alatt keltem át a nyugati gerincen, a Magyar-hegy lejtője pedig most is kellemetlen volt. A Magyar-hegy lábától Hamuházig tartó szakaszon sikerült felpörögnöm, aztán jött a lankásan induló Csarna-völgy, ahol bizony bele kellett futni. A Kőkorsónál felvivő ösvény a völgy végén nagyon meredek (kb. 96 kilométernél és 4900 méter szintemelkedésnél). János-forrásig megint igyekeztem frissen haladni, ekkor már túl voltam a a táv kétharmadán (100 kilométer), aztán tekeregve fel Hegyes-hegy-oromra, onnan már az utolsó kellemetlen lejtő vitt le Nagybörzsönybe.
Ez mennyire megterhelő mentálisan? Hiszen gondolom folyamatosan nézed az órádat, viszonyítasz a szintidőhöz, megy a matek fejben.
Testileg és fejben is egyben voltam, de hajtottam magamat és igen, többször számolgattam. Nagybörzsönyre azt ütemeztem, hogy ha onnan úgy indulok tovább, hogy 8 és ¾ órám van még hátra a 30-ból, akkor sikerülnie kell. 2-3 perc eltéréssel így is mentem tovább, mégis volt még bennem óvatosság és nem tudtam még felszabadult lenni, nem tudtam azt érezni, hogy „Juhéj, ez már meglesz!” Folyton ott motoszkált bennem, hogy ha valahol elbuknék negyedórát, akkor máris neccessé válhat a befejezés. Ilyen hosszú futáson bármi közbejöhet, no meg tavasszal, – igaz rosszabb állapotomban – épp e szakaszon jutottam oda, hogy nem fog, nem tud sikerülni. És persze azzal is számolnom kellett, hogy az utolsó órákban Királyrétig harminc fokos kánikula fog rám várni.
De a Királyrétig még mindig nagyon sok volt hátra….
Koppány-nyeregtől kellemes meglepetésre egy óra alatt értem le Márianosztrára, ekkor jártam a menetidő huszonnegyedik órájában. Továbbinduláskor még 5 óra 54 percem volt a maradék huszonhat kilométer és körülbelül 1070 méter szintemelkedésre. Újabb mumus szakasz jött, meredek, küzdelmes emelkedőkkel. Kopasz-hegy, majd Sas-hegy és a vártnál hamarabb érkeztem Érsek-tisztásra, tíz perccel jobb szakaszidővel, mint terveztem. Ez nagyon feldobott! Kisirtáspuszta után újabb nem jóleső, alattomos emelkedő következett, ám Szép-bércre, az utolsó hegytetőre érve végre megérkezett a felszabadultság is.
„Ez már meglesz!” – mondtam mosolyogva a videókamerába.
Mennyi időd volt még ekkor a szintidőhöz képest?
1 óra 50 perc. És már csak egy – Inóci-rétig tartó – ereszkedés, majd a végső, picit hullámzó 4 km volt hátra Királyrétig: az utolsó fél órát a meleg miatt már lazábbra vettem, felén csak „kirándultam”. Hétfői 8:30-as rajtom után 29 óra 36 perccel később értem vissza Királyrétre. Az elért cél meglett: elsőként futottam le visszafelé a KÖR útvonalát 30 órán belül.
Így visszagondolva hogyan értékeled a futásodat? Minden úgy alakult, ahogy szeretted volna?
A futásomra nagyon igaz volt a mondás, miszerint a cél maga az út. Nem pusztán a teljesítés adja az értékét, mert annál jóval több: a felkészülés, a sok-sok bejárás, a harminc órán belüli futás összerakása, ami – feltétlenül meg kell, hogy jegyezzem – bizony egy végig stabil futás volt, és ennek nagyon örülök. Ráadásul igyekeztem a tájat is élvezni, valamint klassz videót is készítettem róla. A két – normál irányú – KÖR teljesítésem mindegyikében voltak érdemi időveszteséget hozó szakaszok, ezúttal viszont nem, ahogy érdemi hullámvölgyem sem volt. Készültem is rá, tettem is érte. Úgy álltam hozzá, amit vallok is: tisztelem a távot és tisztelem a hegyeket is.
Lelépő, fotók: Györgyi Gábor